Bölcsen cselekedtek török barátaink harminc évvel ezelőtt, amikor elhatározták, hogy fejleszteni fogják az ország több száz kilométer hosszúságú déli, földközi-tengeri partszakaszát. Álmos halászfalvakból viruló üdülővárosok születtek, és napjainkra a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát adja az idegenforgalom.
– Figyelj, magyar! Tudod, hogy rokonok vagyunk? – hangzik a kérdés a sokadik török ismerőstől. A helyszín, valahol a török Riviéra, amely jelenleg mintegy 400 kilométeren keresztül húzódik a Földközi-tenger partján. – Igen, hallottam róla – válaszolom, mert annak idején Isztambulban is többször mondták, sőt, még egy párizsi török gyorsétkezdés is elmesélte, amikor kiderült, Magyarországról érkeztem.
A „nagy titok” a következő: török barátaink úgy tanulják, hogy mi, magyarok vagyunk a legnyugatibb török törzs, akikkel – a két törzs szándékának megfelelően – a 16. században meg is történt az egyesülés. Sejtem ugyan, Hunyadi János vagy Dobó István ellenvéleményt fejtene ki, ám kinek van szíve ilyen kedves, barátságos, újdonsült rokonoknak kibontani „az ügy” minden részletét? Rokonok vagyunk – és kész. Ráadásul Lengyelország mellett egy újabb ország, ahol a helybélieknél „előny” magyarnak lenni, előbbieknél az ezeréves közös fegyverbarátság okán, itt, délen pedig a közös történelem és a rokoni szálak. Törökországi tartózkodásunk során napról napra jobban tetszik a dolog...
Indigó, azúr, ultramarin
A török Riviéra kifejezésen kezdetben csak a déli partvidék nyugati részét értették, ám napjainkra kelet felé is hatalmas a befektetési kedv: a szállodák, éttermek, a vitorlás- és jachtkikötők, -kölcsönzők, golfpályák előbb-utóbb elérik a szíriai határt. Ezen a végtelen hosszúságú kis-ázsiai partszakaszon a turisták szerencséjére vannak stabil, állandó dolgok, ilyen például maga a tenger. Nagyon tiszta a vize, ráadásul gyönyörű színeket produkál, egyik nap indigókék, a másik nap azúr, majd két napra rá ultramarin; mindennap kénytelen vagyok fotózni. A látvány még impozánsabb attól a kontraszttól, hogy a szárazföldön hatalmas, vad hegységek zöldellnek, vagy a kopárabbja barnállik. Nyáron gyakran megtörténik, hogy az Anatólia vagy Szíria sivatagjai felől érkező forró levegő beszorul tenger és a hegy közé, és a turista a hőség, a 40 °C miatt szenvedhet. Ám a tengervíz hőmérséklete ilyen klimatizációs körülmények esetén értelemszerűen még októberben is első osztályú, a napsütéses napok száma pedig évi 320 fölött van.
Nagyon jó móka az is, amikor a török Riviérán hullámzik a tenger: komplett családok szórakoznak elragadtatva a partra csapó víztömegben; igaz, nem árt odafigyelni, mert az egy-másfél méteres hullámoknak óriási ereje van. A strandokról azt hallani, hogy a leghosszabbak közé tartoznak a világon – annyi biztos, nagyon jó állapotban vannak, és kis utánajárással, vagy utazási irodák katalógusaiban keresgélve, az igényeknek megfelelően lehet választani sziklás, kavicsos, aprókavicsos, vagy homokos partszakaszt, ki melyiket szereti (szikláshoz és kavicsoshoz úszócipő kell!). Hab a tortán, hogy a kiválasztott partszakaszhoz ismét lehet választani: nyüzsgőbb, aktívabb, avagy csendesebb, kényelmesebb nyaralásra vágyom? Menjünk pörgős, nagyobb helyre, netán üdülőfaluba, vagy keressek egy viszonylag kieső falvacskát, ahol megállt az idő, és miközben szamaragoló bácsikát kerülünk ki, kecskenyájjal találjuk szemközt magunkat?
Az igazság az, hogy Törökországban órákon belül megtetszett a lehetőségek végtelenül gazdag tárháza. Ha valaki netán óvná, pihentetné egy-két napig gyenge magyar bőrét, és ókori színházakat, templomokat nézne, megteheti, miként a vásárlás, a vízi sportok, a gasztronómia szerelmesei sem maradhatnak hoppon; aki akar, hegyet mászhat, vagy elviszi a családot delfinshow-ra. Netán kirándulgat Kappadókia holdbélinek tűnő tájain – a régió puha kőzeteiben az erózió hihetetlen formákat hozott létre – mintha nem a földön járnánk.
A nyugati részeken
Török barátaink pragmatikusan szervezték meg a turisták közlekedését. Öt-tíz percenként jönnek-mennek az iránytaxik (elsősorban mikrobuszok, ám gurulnak közepes és nagy járművek is): az ember felszáll, megmondja a vezetőnek, hogy hová tart, majd a végén, a leszálláskor fizet. Ott áll meg a busz (dolmus a neve), ahol az utazó kéri, és a sofőr türelmesen elmagyarázza, merre haladjon tovább. Magyarországon legalább húszféle engedélyt be kellene szerezni ahhoz, ha a jármű nem a kijelölt megállóban áll meg – morfondírozunk az első ülésen. A rendszer nagyon jól működik, pár percnél többet sehol sem vártunk, a szolgáltatás ár-ér tékaránya pedig háromszor-négyszer reálisabb, mint a budapesti taxiárak esetében, és a tengerparton bárhová el lehet jutni.
Az utazás a török Riviéra nyugati szakaszának szélén, Marmarisban kezdődik, ha innen napnyugta felé mennénk tovább, előbb-utóbb elérnénk az Égei-tengert és a görög szigetvilágot. A város fejlesztését már a nyolcvanas évek legelején megkezdték – elsősorban annak javasolt, aki esténként nagyokat szeretne bulizni; nem véletlenül szeretik a városkát az angolok. Marmaris már annyira nyugaton van, hogy Rodosszal esik egy hosszúsági fok alá – nem csoda, hogy a sziget meghódítására induló ottomán flottát is itt, Marmaris öblében gyűjtötték össze. A város környékén két, híresen szép félsziget is található: a Datca és a Loryma, az elsőt a mandulafák teszik híressé, a második szívében a mai napig egy falu hajóépítő műhelye működik.
Az üdülővárosok gazdagsága, a számos látnivaló miatt keletre felé haladó iránytaxink ablakából gyakorlatilag egy mondat jut minden látványosságra. Dalyanban hajóról tekinthetők meg az ókori romok, Fethiye mögött sziklába vájt sírok láthatók, Demrében (ókori nevén Myra) van a Szent Miklós-bazilika – a város hajdani püspökéhez fűződik a Mikulás-legendakör eredete, kezdete –, és innen közelíthetőek meg Myra hegyoldalba vájt sziklasírjai. Következnek Kemer borostyánnal övezett házai, innen rengeteg hajó indul Kekovába, ahol az elsüllyedt bizánci város romjait nézegethetjük a kristálytiszta vízben.
Már nincs messze Antalya, a török Riviéra valódi, 600 ezer lelkes fővárosa, amely turistaszezonban háromszorosára duzzad. Antalya pezsgő, izgalmas nagyváros – hihetetlen, hogy egykor békésen szunyókáló halászfalucska volt. Szállodák, panziók, éttermek, kávé- és teaházak, bazárok, bevásárlóközpontok, ókori romok, nyaralók nyüzsgő tömegei, pálmafákkal szegélyezett sétányok – nagyjából erre számítson a magyar utazó.
A köpcös kis török
Antalya mellett három, különösen híres ókori hely is található. Az első Termesszosz, ahol az ókori színház 1000 méterrel van a tengerszint felett, és legalább fél óráig keményen küzdeni kell a meredek kapaszkodón. Perge, vagy ha görög nevén ismerősebb, Pamphylia is egy romváros, ahol az agórán, a színházon, a termálfürdőkön kívül egy stadion is részben megúszta az idő vasfogát. A harmadik, Aszpendosz, a világon az egyik leginkább épségben maradt ókori színház, ahol annak idején 15 ezer néző élvezhette az előadást. Az akusztikája ugyanolyan csodálatos, mint társainak – ha a színpadon leesik egy pénzdarab, vagy suttog valaki, a legfelső sorokban is kitűnően hallani.
– Ne menjetek gyalog a fellegvárba, higgyetek nekem! – mondja Alanyában a taxis. Antalyától 140 kilométerre fekszik keletre Alanya, az egykori kalózváros. Már elhagytuk Side városát, annak megmaradt hatalmas közfürdőjét, Apollón-templomát, a Manavgat-vízesést, és magunk mögött hagytuk Belek mandula- és eukaliptuszligeteit. Alanya is első látásra megtetszett, megvolt benne egy üdülőközpont minden előnye, és egyúttal tudott az a kisváros maradni, mi volt harminc évvel ezelőtt.
A taxisnak igaza volt: az Alanya fellegvárába feljutással valóban csak a komoly túrázók próbálkozzanak, igaz, felfelé kellemes vendéglőknél és kézművestermékeket árusító helyieknél lehet megpihenni. Alanya fellegvárából, a régi szeldzsuk erődből mintha repülőgépről néznénk lefelé a városra, az egész régióra. Látszik a híres Vörös-erőd, a kikötőben horgonyzó jachtok, halászhajók, az óváros házai, vendéglői, a Kleopátra-strand, amelyet még Marcus Antonius ajándékozott Egyiptom királynőjének.
Egyetlen tervezett programot nem sikerült valóra váltani: ez Pamukkale volt, ahol évezredek során a gyógyvíz alakította ki, formálta az egyedülálló fehér mészkőteraszokat. Helyi irodával szerveztük, ám a megbeszélt hajnali időpontban nem jött a mikrobusz. Telefonálás, sűrű bocsánatkérések és aztán javaslat, a reggeli irodanyitásra menjek oda, minden félreértést tisztázunk. Amint odaértem, látom, hogy a tulajdonos hangosan szid egy bűnbánó képet vágó, az álmosságtól még mindig hunyorgó, köpcös kis törököt. Nem szeretem, ha a „rokonaim” veszekszenek egymással, így megállapodtunk, bizonyára Allah akarta így, hogy Pamukkalet majd valamelyik következő évben pillanthassuk meg.
Dr. Drávucz Péter
Török konyha
Azt mondják, sokan a török ételek, ízek miatt járnak vissza az országba, és nem csupán a számtalan változatban kapható kebabról van szó, hanem a hal- és tengeri ételek gazdag választékáról, a különféle pidékről (sajttal vagy darált hússal töltött, hosszúkás kenyér), a köftéről (ez fasírtféle), vagy a sült bárányról (mintha a bárányhúst kedvelnék leginkább). A rengeteg gyümölcsről, olajos magvakról már nem is szólva. A török édességeket, de legalábbis a baklavát mindenki ismeri, miként az italok közül a rakit is, ami ánizspálinka – vízzel isszák, amitől olyan füstös-fehér színe lesz, mint görög társának, az ouzónak. A törökök a múlt században átvették a nyugati konyha egyes jellemzőit: méz helyett cukrot, olívaolaj helyett margarint kezdtek használni, ám jócskán maradtak a hagyományok. Például, a kóla nem tudta kiszorítani (csak egy kicsit) az ayrant, amely joghurtból, vízből és sóból készült nemzeti ital, ám utóbbi azóta „visszavágott” – árulják a Burger Kingben is.
Hasznos információk
Közbiztonság: teljesen rendben van, ám azért a szállodában béreljünk széfet!
Útlevél, vízum: a vízumot a reptéren be lehet szerezni (ebben az esetben Antalyáról van szó), ám az útlevélnek a visszautazástól számított hat hónapig még érvényesnek kell lenni!
Nyelv: érdekes módon, bár az angol az első számú világnyelv, az orosszal és a némettel olykor többre lehet menni.
Pénz: 1 euró tavaly ősszel közel két török líra volt. A dollár a harmadik, mindenhol elfogadott pénz.
Vásárlás: sokszor a szabott áras boltok olcsóbbnak bizonyultak a bazárinál – nézzünk körül! Megtörtént, a fáradságos munkával lealkudott az ember valamit, és kiderült, olcsóbban meg lehetett volna venni a fix áras boltokban.
RSS-csatorna hozzászólásai
